2020. szeptember 18. írta: Sarok Bettina

Albumpremier + vélemény: Varg - Zeichen

A vikingbőrbe bújt farkasok visszatértek!

2016-ban került boltokba a német zenekar legutóbbi korongja, ami a Das Ende aller Lügen elnevezést kapta. A formáció ezt követően kicsit háttérbe vonult, majd Wolfszeit II. elnevezésen újra piacra dobták debütáló lemezüket.

A Phillip Seiler (Freki) vezette együttes hosszas várakozásnak vetett véget, amikor bejelentették vadonatúj nagylemezük érkezését, melynek a Zeichen címet adták, és amellyel teljes egészében vissza kívántak térni gyökereikhez. Első ízelítőként mindenképp a korong névadóját szerették volna megosztani, elmondásuk szerint ugyanis ez a dal tükrözi a legjobban azt az energiát, amivel a teljes kiadvány rendelkezik.

Viszonylag nem is kellett sokat várni az utánpótlásra, ugyanis a múlt hónapban tették közzé vadonatúj felvezetőjüket, a választás pedig az Auf die Götter című számra esett, ami elődjével ellentétben sokkal pörgősebb nóta - egy tipikus Varg-szerzemény.

Véleményem szerint, legszebb ideje volt már annak, hogy a Varg újdonsággal jelentkezzen, hiszen legutóbbi kiadványuk valami oltári nagyot szólt, de a hallottak alapján most sem aprózták el a dolgokat. A szóban forgó Zeichen egyébként mindösszesen tíz dalt sorakoztat fel, melyek közül elsőként a 793 csendül fel, elég rendesen felforrósítva a hangulatot.

Őt követi a Schildwall, ami kicsit olyan érzést nyújt, mintha az előző dal még véget sem ért volna, csupán új címmel ellátva folytatódik. Harmadikként megkapjuk az Auf die Göttert, amit már jól ismerünk, hiszen fentebb már említésre került, miszerint ez volt a második dal, amit megosztottak. Tény és való, hogy a Varg legelőször a farkasokkal hívta fel magára a figyelmem, de miután több dalt is meghallgattam egyre jobban beleszerettem a dallamos kis muzsikájukba, melynek minden egyes tétele teljesen egyedi hangzással rendelkezik.

A Zeichen megjelenése után, az Auf die Götter volt az, ami visszaadta azt a tipikus hangzást, ami miatt szerelem volt első hallásra a zenekar. A Rán mindössze egy rövid bevezető az őt követő Fara Til Ránar számára, melyben több szerephez jut az együttes legújabb tagja Fylgja személyében, akit egyébként csak vokálozni hallhatunk itt-ott, ami azért nagy kár mert az újdonsült viking hölgynek kifejezetten kellemes hangja van.

Miután rendesen sikerült belassulni a Fara Til Ránar jóvoltából, nagy széllel berobban a Wildes Heer, majd a Feld der Ehre. Mind két dal esetében hallok némi önismétlést, de mivel nem sikerül rájönnöm, hogy mely dalokra emlékeztetnek kb. ennél a pontnál fel is adtam, hogy rájöjjek, hiszen azért tettek bele jócskán újdonságot is. Gőzerőkkel robogunk is tovább a Wanderer jóvoltából, amit a harmadik perc után le is vált a Verräter.

Lezárásként felcsendül maga névadó és az elsőként debütált Zeichen, ami méltó lezárásként szuperál az emígyis hullámzó hangszerelésű lemeznek. Négy év telt el azóta, hogy utoljára lemezt adott ki a zenekar, ezért nem is olyan meglepő, hogy hatalmas ováció övezi az újdonságot, hiszen sokáig nem lehetett biztosan tudni mi lesz majd a formáció sorsa.

Összességében a Zeichen egy jó lemez lett, bár még mindig nem értem ezt az ismétlik is önmagukat, meg nem is kategóriát....de hát ők tudják. A hangszerelés nálam csillagos ötös, hiszen sokszor szívesebben figyeltem az épphogy hallatszó gitárokat, mintsem a szöveget (na nem mintha érteném). Egy dolgot viszont nagyon hiányoltam, ami nem más Phillip Seiler tiszta hangszíne! Nem azt mondom, hogy jó lett volna hallani egy Streyfzug-másolatot, de azért nem ártott volna, ha a német pacsirtánk többször dalolászik a hörgés mellett.