2020 januárjában röppent fel a először a hír, miszerint formálódik a Sirenia tizedik nagylemeze. A 2018-as megjelenésű Arcane Astral Aeons hatalmas sikerre tett szert, így nem is olyan meglepő, hogy a rajongók hatalmas izgalom közepette várták a folytatást.

Hosszas csend után, végül decemberben kaptunk bepillantást a Riddles, Ruins & Revelations tartalmába, az Addiction No. 1 című szám keretein belül. Ezt követően debütált a We Come To Ruins, majd néhány napja a Voyage Voyage című feldolgozás. Magáról a korongról elöljáróban annyit árultak el, hogy nagyon változatosra sikeredett, mi több, modern elemek tengerével dolgoztak, de igyekeztek hűek maradni a Sirenia védjegyéül szolgáló hangzásnak.

Na most, amikor az ember metált játszik, akkor felmerül a kérdés, hogy mégis mi a manóért kísérletezik a popos bufogással? A metál az legyen metál, a pop meg legyen pop. Ennyi. Valamiért nagyon népszerű lett a modernitás egyes zenekaroknál, de ami még ennél is rosszabb az az, hogy szerintük ez menő, ezért sokan rákapnak, mintegy 'ha neki bejött, akkor nekünk id beválik majd' - egészen biztos ez? Hát nem!

A Sireniával köttetett ismertségem egyáltalán nem napjainkra vezethető vissza, hanem kb. Monika Pedersen távozása és Ailyn megérkezésének idejére. Ez idő alatt jó pár album megjelent, hallgattam is őket rendszeresen, aztán évekig nem. Talán a Xandriával említhetném őket egy lapon, hiszen ott sem láttam sose az alagút végén a fényt, aztán a norvégokhoz megérkezett a háttérből Emmanuelle Zoldan és a Sirenia fényévekkel nagyot lépett a ranglistán.

Emma érkezése volt az a pont, amikor újra megszerettem a zenekert, a Dim Days Of Dolorért egyenesen odáig voltam, bár nyilvánvaló volt, hogy az énekesnőnek egy teljesen kész lemezt kellett felénekelnie, ami még Ailyn hangszínére íródott, a két pacsirta pedig messze nem egy követ fúj - már ami a hangokat illeti.

A Riddles, Ruins & Revelations látványos, már-már igéző borítója nagyon csalogatja a kíváncsi szemeket, a tartalma viszont már vegyes érzelmeket vált ki a hallgatóságból. Azzal tisztában voltam, hogy az énekbe nem fogok belekötni, ugyanis a zenekarnak a büdös életben nem volt még ennyire jó énekesnője, a néha túlmodernizált nóták hangzása viszont kicsit elvette a kedvem.

Az albumot nyitó Addiction No. 1 tipikus Sirenia-dal, elsőre pont annyira unalmas mint amit vársz, de aztán történik valami és megszereted. A Towards An Early Grave kezdete jól rád hozza a frászt a popos nyitánnyal, de aztán - miután berobognak a gitárok - elkezd mozogni benned a gondolat, hogy megvan az első kedvenc. És akkor még nagyon az elején tartunk!

Az Into Infinity kb úgy ért véget, hogy szinte oda sem figyeltem, magyarul egyáltalán nem keltette fel a figyelmem. Az őt követő Passing Seasons viszont megkapta a kis like gombocskát, ugyanis az elejétől egészen a végéig pompás szerzemény lett - ezt inkább nem is ragoznám tovább!

A We Come To Ruins már előzetesként is szuperált, szóval nagy újdonság nem történt, van aki szereti, van aki nem, hát nálam valahol a kettő között libeg, hogy a mérleg melyik felén végzi, azt még nem tudom megmondani. Újabb személyes kedvencem következik, ez pedig a Downwards Spiral. Bár az album eddig a pontig nem úgy muzsikál, ahogyan azt vártam, ez a nóta behozza azt a cseppnyi dübörgést, ami miatt azt érzem, hogy még nincs veszve semmi.

A Beneath The Midnight Sun elsőre nem fogott meg annyira, mind mondjuk másodszorra, de itt kivételesen a hangszerek a felelősek, na meg a jó öreg Morten Veland. Hát a The Timeless Waning volt az első dal, amit szemrebbenés nélkül átugrottam, valamiért nem tudom hova tenni, pedig van benne minden. A December Snow viszont gazdagodott egy like-kal! Sunyi banda nem mondom, a végére hagyták a nagyágyúkat, ha már itt-ott megszunnyadtál volna.

A This Curse Of Mine valami zseniális! Egyetlen dalba belesűrítették azt, amit valójában az egész anyagnak képviselnie kéne, több metál, kevesebb modernitás. És hát legvégén bebizonyítják, hogy ami a 80-as években menő volt, az napjainkban is ugyanannyira menő, különösen, ha egy-két dolgot megspékelnek rajta.

Összegezve a látottakat/hallottakat végül is nem egy rossz lemezről beszélünk, mindössze a dalok elég erős hiányt szenvednek azokból a fűszerekből, amelyek izgatottá teszik az embert. Hát ki kell mondani, hogy igen, vannak unalmas dalok, vannak azok, amik megérnek még egy misét, sőt, kötelező, de simán elfért volna még egy adag metál. Hogy miért? Hatalmas mínusz, amiért a popos betétek elsőbbséget élveznek a gitárokkal szemben. Itt az ideje eldönteni, hogy az ember metált akar játszani vagy sem; kísérletezni még oké, de túlzásba vinni...

Ami viszont egész idő alatt motoszkált a fejemben az az, hogy bár megvan a véleményem az album végeredményéről, azért nem mehetek el amellett, hogy Emmanuelle Zoldan még így is tökéletesen el tudja adni az egészet, ugyanis ha valaki, akkor az énekesnő valóban ki tett magáért, lemezről lemezre más és más hangszínt mutat, és egyre jobban látszik rajta mennyire élvezi a metálkirálynősdit.

 8/10