Hosszas várakozás ért ma véget, ugyanis sok más együttessel egyetemben a Lacuna Coil is ma dobta piacra vadonatúj korongját, a Black Animát. Felvezetőként egyébként mindösszesen három nótát osztottak meg (Layers Of Time, Reckless, Save Me) a nagyérdeművel, melyek mindegyike hamar beköltözött mind a hallójáratokba, mind a szívekbe egyaránt.

A formáció tagjai egyébént számtalanszor elmondták, hogy újdonságuk a Delirium nyomán halad majd, ám mégis teljesen új fénypont lesz majd a karrierjükben, hiszen ezúttal sokkal keményebb és sötétebb hangzás felé eveztek. Mivel az elsők között közzétett szerzemények alátámasztották állításaikat, így nem volt kérdés, hogy tűkön ülve várjuk majd a Black Anima teljes tartalmát.

Tűkön ülve vártam a taljánok új művét, és nem is kellett csalódnom, amikor sokadszorra mondták el az interjúikban: ez a lemez keményebb, sötétebb és különlegesebb lesz minden eddiginél. Valóban sötétebb. Valóban súlyosabb. És különlegesebb is! Már az első dal - amit nyáron jelentettek meg - elnyerte a tetszésem. A Layers Of Time az album egyik csúcspontja, de a többi szám is hihetetlenül érett, kiforrott, extra mélyre hangolt gitárokkal, riffekkel, mindennel.

Bevallom, Cristina Scabbiával régen mindig elfogult voltam, hiszen édesanyám révén bennem is csörgedezik némi olasz vér. De most elfogultság nélkül állíthatom: bitang módon megtanult bánni a hangjával. Alt énekesnőkként olyan magasságokba merészkedett már a 2016-os Deliriumon is, hogy csak néztem, de a Black Animán nemcsak magasabb hangján énekel, hanem játékosabban is. Már az intróban (Anima Nera) is sejteni lehet, hogy nem mindennapi anyagot pakolnak elénk a milánói zenemágusok. Olaszország méltán lehet büszke e formációra, ami 1998 óta aktív és lemezről lemezre hatalmas fejlődést mutatnak be.

Valóban minden benne van ebben az albumba, amire csak szükség van:  tombol az erő, pörögnek a szerzemények, hatalmasak a hangok, sötétség is akad, de egyéb apróságok is fellelhetőek. Ahogyan kolléganőm is említette, a Reckless és a Layers Of Time kiemelkedő ékessége a számlistának, de a Sword Of Anger és a Now Or Never is oda-oda csap rendesen, - különösen Andrea Ferro hörgése.

Az Apocalypse kicsit vissza vesz a tempóból, ellentétben a benne éneklő Cristina Scabbiával, aki olyan szinten üvölti le a hallgatóságot, hogy az már fáj - az ilyen pillanatokban válik nyilvánossá a profizmus. A listán szerepel azonban egy elképesző felépítésű dalocska is, a Veneficium képében, ami szerintem maga alá nyomja az összes többit, ugyanis az olasz énekesnő olyasmit is megmutat a hangjából, amit eddig nem (nyugi nem fogok spoilerezni, akit érdekel, az majd lentebb meg tudja hallgatni :D).

A dalok boncolgatását ezennel be is rekeszteném, inkább szót ejtenék Olaszország csillgáról, azaz Cristina Scabbiáról, aki idén egy hatalmas nagy meglepetés a mikrofon mögött. Ami a hangját illeti, amilyen jó, annyira tud idegesítő is lenni - legalábbis ezt gondoltam, úgy néhány hónapnak ezelőttig. A Lacuna Coilt egyébként már hét éves korom óta ismerem, első szerelmem tőlük pedig az Our Truth volt, - ez volt az a dal, melynek jóvoltából megismertem, majd hamar meg is szerettem őket.

Ezt követően folyamatosan követtem munkásságukat, de soha nem fordult még elő, hogy az általuk kiadott lemezek elejétől a végéig pörögtek volna a lejátszóimon. Mindig találtam egy-két dalt, ami nagyon megnyert és kb. ennyivel én be is értem. Egy nyári napon viszont belekóstoltam a Deliriumba, amiről korábban még egyetlen dalt sem hallottam, bár maga a nagylemez 2016-ban debütált.

Hamar rájöttem, hogy ez a csapat már nem az, amit kis metálarcként megismertem, hiszen egy olyan brigáddá fejlődtek át, amit szívesen hallgatok nap, mint nap. Nagyon jót tett nekik, hogy Andrea áttért a hörgésre, és ezt tolja dalról dalra, - a Black Anima esetében pedig egyenesen kitűnő. 

Visszatérve Scabbia nénire: ahogyan azt már fent is említettem, idén hatalmas meglepi az asszony, hiszen ahelyett, hogy a megszokott kis módszerét alkalmázná, ehelyett fordul egyet és kőkeményen beújít. Már a Tarjával készíett duettje során is észrevettem, hogy valami nagyon más, hiszen hatalmas torkát már a Goodbye Strangerben is megvillantotta, ám akkor még nem voltam felkészülve arra, hogy ez egy teljes albumon is visszaköszön majd, -  ráadásul még az operás stílusát is felfedte, ami amilyen meglepő, olyan tökély.

Idén nehéz dolgunk van, amikor valaki megkérdezi, hogy "na melyik korong lesz az év albuma?", hiszen nagyon nehéz a választás, erős a felhozatal, és még számos kiadvány várat megjelenésre, mire hivatalosan is véget ér a 2019-es év. Annyi biztos, hogy amelyik csapat jövőre jelentkezik új lemezzel, annak rendesen fel kell majd kötnie a gatyaszárát, azokkal az előadókkal szemben, akik idén taroltak a palettán.

 A cikket előre megfontolt szándékkal írta: Jurancsik Eszter és Sarok Bettina

Pörgesd Te is a Black Animát!